Még 2017-ben, Arany János születésének 200. évfordulójára készült egy darab, amelyet Vecsei H. Miklós írt és ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. A Sztalker Csoport produkciójának ősbemutatója 2017-ben a Debreceni Csokonai Színházban volt, majd a következő évben a Pesti Színház tűzte műsorára. Most pedig, hogy idén ünnepeljük Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját a Pesti Színház felújította, és február 3-án újra bemutatta a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadást. Méghozzá új szereposztással, hiszen az akkori fiatalok mára „kiöregedtek” a diákszerepből, és helyükre Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila harmadéves prózai színművész osztálya lépett.
Szokatlan, meghökkentő, vicces, elgondolkodtató és megrendítő a történet, amely korabeli írások, levelek és naplóbejegyzések alapján született. Nemzetünk nagy költőjének élettörténete ezúttal rendhagyó módon, cseppet sem tankönyvízűen tárul elénk, sőt, egy egészen más Arany Jánost ismerhetünk meg, nem csak azt a nagybajuszú, kedves figurát, mint akinek arca a könyvekből ránk tekint. Az előadásban nincs semmi pátosz, ám annál több benne a fiatalos lendület, a humoros utalás, áthallás, és meglepően aktuális. Nem is lehetne más, hiszen egy olyan korról szól, amikor a magyar kultúra, a magyar nyelvű színjátszás vérrel verejtékkel vívta ki létét. Feltűnnek a darabban Arany mellett a kor híres és kevésbé híres alakjai, és természetesen fontos szerepet kap Petőfi Sándor, akinek figyelmét felkeltette a nagyszalontai jegyző elbeszélő költeménye, a Toldi.
.jpg)
S bár a két költőóriás csupán pár alkalommal találkozott személyesen, levelezésük nyilvánvaló bizonyítéka barátságuknak, amely így vagy úgy, de az egész őket követő magyar irodalomra hatással volt. Az alkotók fiatalos lendülettel hozzák közel a közönséghez a kor nagyjainak szellemiségét, felvetve az örökké időszerű kérdést: mi közünk van nekünk ma a 19. század gondolatiságához, miért kellene kétszáz éve élt költők és írók műveit olvasnunk, mit ad nekünk az irodalom, mit ad nekünk a kultúra, miért fontos a műveltség… és végső soron, miért fontos az oktatás?
A rendező, ifj. Vidnyászky Attila már az első percben, pontosabban még az előadás megkezdése előtt megszegi a hagyományos színházi felállást, és miközben a nézők elfoglalják helyüket, a színpadon, a bejáratnál, az előtérben és a büfé előtt már zajlik a történet, sőt, a színészek arra ösztönzik a nézőket, hogy kapcsolódjanak be az eseményekbe, vagy éppen vegyék elő telefonjaikat, és bátran fényképezzenek.
Ezután pedig beindul a Vidnyászky-féle intenzív jelenlét, a káoszszerű, mégis tűpontosan koreografált mozgás, a lendületes és erőteljes játék, amivel a színészek a legtávolabbi sorban ülőket is kizökkentik komfortzónájukból. Hegedűs D. Géza igazi tanár úrként – hiszen valóban tanítványaival játszik együtt – elviszi a közönséget a régmúltba, a fiatal színészpalánták pedig fürdőznek a rendhagyó szerepekben, láthatóan élvezik a játék minden pillanatát. Olyanok, mint egy vándorcirkusz artistáiból és egy vásári komédiásokból álló 19. századi színtársulat.
Mint, ahogy Eötvös Károly írja a kor színjátszásáról:
„Magyar művész homlokán hiába ragyogott istennek teremtő csókja: neki csak színben, pajtában, ökörakolban, deszkabódéban lehetett nemzetének nyelvén szólania. Mint a cigánynak, csepűrágónak, vásározó komédiásnak, medvemutogatónak.”
Itt mindezt egy összeszokott, tehetséges, lendülettől duzzadó diákcsapat eleveníti meg, és önkéntelenül is a Régi idők focija című filmből szállóigévé vált mondás ugrik be az embernek – kell egy csapat! Hiszen a nézőtéri székekben ülők számára világos, hogy ez az előadás e nélkül az együtt lüktető csapat nélkül nem létezhetne. Már csak azért sem, mert egy karakter, egy szerep bőrébe többen is belebújnak, egymásnak adva át a stafétát.
A meglepetések sora itt még nem ér véget, hiszen a második felvonásban ez a felfokozott lelkiállapot hirtelen lelassul, egyetlen ember, a főhős, Arany János érzéseire, gondolataira, családjára és tragédiájára összpontosít. Vége a harsányságnak, a színpad lecsendesül. Feltűnik a színen a költőtárs és forradalmár, Petőfi Sándor, elénk tárul egy rövid, de annál intenzívebb barátság története, és ettől kezdve lélegzet-visszafojtva várjuk, mi lesz a darab végkifejlete.
Az előadás különleges, rendhagyó emléket állít Arany Jánosnak, akinek sírja felett ma is egyik kedvenc margitszigeti tölgyfájának magoncából nőtt fa áll. Arany soha nem hitte el, hogy Petőfi a segesvári csatában életét vesztette, soha nem fogadta el, hogy csak ennyi adatott a lánglelkű költőnek, míg ő tovább élhetett. De, ahogy a Toldiban is megírta
„Kinek az ég alatt már senkije sincsen, / Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.”
A színlap
Tanár úr: Hegedűs D. Géza
Továbbá a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói:
Gyerek Arany/Sárváry Pál/Szákfy József/Kemény Zsigmond: Lukács Ádám
Fiatal Arany/Madách Imre: Németh Áron Valentin
Arany, mint Tanító/Lantay János: Kozma Veronika Mária
Arany János: Molnár András
Öreg Arany: Atlasz Barnabás
Julianna: Gál Réka Ágota
Ercsey Julianna: Bukovszky Orsolya
Juliska/Desdemona: Juniki Noémi
Fáncsy Lajos: Pigler Emília Zita
Arany György/Latinovits Zoltán/Vahot Imre/Eötvös József: Bíró Kristóf
Csokonai Vitéz Mihály/Gyulay Pál: Kukovecz Ákos
Petőfi/Arany szomszédja: Nyomárkay Zsigmond
Arany Lacika: Chater Áron / Subicz Vilmos
Látvány: Vecsei Kinga Réta
Zene: Kovács Adrián
Zenei kíséret: Kovács Adrián / Mester Dávid
Dramaturg: Vecsei H. Miklós
Világítástervező: Hlinka Móni
Szcenika: Juhász Zoltán
Koreográfus: Berecz István
Közelgő előadások:
2023. március 14. (csatoltuk)
Pesti Színház, Kinek az ég alatt már senkije sincsen, Petőfi Sándor, Arany János
Szólj hozzá!