„A világgal való küzdelemben, segíts a világnak.”
(Franz Kafka)
Amikor a független, alternatív színház beköltözik a kőszínházba, vagyis a megszokottól idegen, új stílus jelenik meg a színpadon, az többnyire megosztja a közönséget. Ugyanis egy kőszínház (kő)falai között a nézők már megszokták az állandóságot, tudják, mire számítsanak, és nem mindig szeretik, ha kimozdítják őket a komfortzónájukból. Ám a Vígszínház vezetése gondolt egy merészet, és 2022 őszén egy extrém, szürreális, néha sokkoló, máskor groteszk humorú alternatív világot hozott be a patinás falak közé.
Úgy tűnik bejött nekik, mert a Szent István körúti teátrumban ma is telt házzal fut Bodó Viktor-rendezése, Franz Kafka 1926-ban posztumusz megjelent szürreális regényének, A kastélynak színpadra állított változata. Maga az előadás – vagyis a mostanihoz hasonló Bodó-féle Kafka-bemutató – 2020-ban már nagy sikert aratott a hamburgi Deutsches Schauspielhausban, így Rudolf Péter bizonyára tudta, hogy mire számíthat.
A darab elején megtudjuk, hogy a főhőst, K-t a kastély ura a faluba rendelte földmérési munkákra, de bármennyire is igyekszik, nem tud kapcsolatba lépni a megbízójával, csak a helyi lakosokkal találkozik, akik gyanakodva fogadják. De miféle kastély az, amelynek már a létezését is vitatni lehet, ami olyannyira elérhetetlen, hogy az élet egyik legnagyobb megpróbáltatásának tűnik bejutni a kapuján?
Az ezután kibontakozó, nehezen megfogható történet az elidegenedés, a frusztráció, a félelem, a lázadás és az abszurditás egyvelege – egy elérhetetlen célért folytatott, hiábavaló küzdelem bemutatása.
Azt látjuk,
hogyan alázkodnak meg és hódolnak be az emberek a hatalom előtt, hogyan engedelmeskednek értelmetlen törvényeknek, miként uralja az életüket a hivatal és hogyan illeszkednek bele egy nekik nem is tetsző világba.
Adva van egy kiismerhetetlen rejtély és egy látványában is furcsa vízió, amelynek minden pillanata tökéletesen megkomponált, semmihez sem hasonlítható művészi élmény – és ezt még azoknak is el kell ismernie, akik kevésbé élvezik ezeknek a hol a reális, hol álomszerű jeleneteknek ezt a furcsa, bizarr alakokkal vegyített keverékét. Ráadásul, mindez már majdnem egy cirkuszi előadás – a néző nem is érti, hogy tudnak a színészek a játék és a biztos szövegmondás mellett egyszerre artistaként is működni. Ugyanis a díszlet – Schnábel Zita tökéletes munkája – egy állványokból felépülő váz, a produkció porondja, maga a megközelíthetetlenség, a bejárhatatlanság és a céltalanság szimbóluma. Egy labirintus, a folyamatos akadályok, zsákutcák, szűkületek világa. Egy épület, amelynek a belseje valójában üres, s bár felkapaszkodnak rá, élnek rajta, építik és óvják, a valósában ez a váz a semmit veszi körül.
A főszereplő, a földmérő, illetve az őt alakító ifj. Vidnyánszky Attila, ebben a működésképtelennel tűnő mégis működő, ráadásul kegyetlen világban igyekszik megtalálni a helyét, illetve elérni a célját – miközben az állványzaton rohan, ugrál, zuhan és felemelkedik, sokszor a fizika törvényszerűségeit is meghazudtolva, légtornász módjára szeli át a levegőt.
Vele együtt mi is eltávolodunk a valóságtól, nem tudjuk álom ez vagy rémálom...
Mintha egy számítógépes videójáték legyőzhetetlen figuráját látnánk újra és újra felkelni, elesni, majd ismét felkelni – a néző szinte várja, hogy mikor jelenik meg a Game Over felirat a színpadon. Zajlik a kafkai (anti)hős, a földmérő viadala a hivatalnokokkal és a falu lakóival, akik az első perctől kezdve megpróbálják megakadályozni, hogy elérje a célját. A rettegő falusiak, a szolgalelkű munkások, az önjelölt hatalmaskodók és a bizarr női alakok szerepében a színház tehetséges művészei tűnnek fel, van, hogy egyszerre több szereplő bőrébe bújva. Ők – maradva a videójáték hasonlatnál – különféle erejű és képességű karakterek, akadnak közük segítők és ellenségek is: a Művezető, a Titkár, az Elöljáró, a Tanító, a Kocsmárosnő, a Liftkezelő, Olga és Frida és persze a földmérő két segédje, akik mintha valami burleszkből tévedtek volna ide, komikus figurákként fel-feltűnnek a történetben.
Mégis mintha az előadás összes résztvevője eltörpülne a leghangsúlyosabb szereplő, a hatalmas állványzat mellett. Őt kell megmászni, meghódítani és feljutni a csúcsára.
K karakterének újabb és újabb szintre kell lépnie, be kell jutnia a kastélyba, és találkoznia kell a megbízójával – mindenáron. Így lesz a kastély a börtöne – ahogy Franz Kafka írta le 1920-ban, egy feljegyzésében
„Az én cellám – az én váram.”
De a Kafka-regény Bodó Viktor által színpadra vitt kastélya talán nem más, mint egy erőszakszervezet, amely uralni és irányítani akarja az életünket, úgy, hogy cserébe nem ad semmit. Egy legyőzhetetlen démon, amely ellen nem harcolhatunk, bár azt legalább megengedi, hogy küzdjünk létezésünk elismeréséért.
Májusi előadások: 05.04., 05.05, 05.25.
Szólj hozzá!