A Főtitkárok, avagy Kádár János felemelkedése a Kamrában

Mintha egy történelmi lomtalanítás idején kelne életre, a Főtitkárok a kommunizmus romjain játszódik. A Katona József Színház által meghirdetett gyűjtésen, a nézők segítségével összeszedett régi relikviák szanaszét hajigált darabjai között zajlik a 20. század második felének magyar valósága.

Rákosi Mátyás, Kádár János, Rajk László és elvtársaik megelevenednek a szemünk előtt, hogy a jegyzőkönyvekből, emlékiratokból, naplókból felidézett saját szavaikkal, beszédeikkel, tetteikkel mutassák be nekünk a politikai hatalom kegyetlen működését. Persze az előadás sokkal több, mint egy a Rákosi-korról, a Rajk-perről és Kádár János felemelkedéséről szóló színházi történelemóra. Azt, hogy a második világháború utáni Magyarország hogyan, milyen eseményeken keresztül jutott el a személyi kultuszig, a kemény, majd a puha diktatúra korszakába, megtanulhatjuk a tankönyvekből, elolvashatjuk a levéltári dokumentumokból, de ahhoz, hogy a szánkban érezzük azoknak az éveknek a keserű ízét, az orrunkban a félelem verejtékének semmihez sem hasonlítható szagát, találkoznunk kell a kor megidézett szellemeivel. Erre csak a művészet képes, a művészet – ezúttal a színház –, amelyet a diktatúrákban a hatalom megszállottan akar befolyásolni és uralni.

Spiró György szövege mögött sziszifuszi gyűjtőmunka érződik. A szereplők szájába adott mondatok elénk vetítik a politikai manipuláció, a koncepciós perek, az elvtársi és bajtársi árulások, az emberi nagyságok és gyengeségek, a visszaélések, a burkolt és nagyon is valóságos kegyetlenség szörnyű hullámvasútját – a fent és a lent, a lent és a fent félelmetes világát. Amit látunk az valójában tiszta, egyszerű és egyértelmű: az emberek egy ideológiának köszönhetően tiporják el egymást, a rendszer éhes szörnyetegként falja fel önmagát, mindent és mindenkit a félelem igazgat.

Így lesz Zsámbéki Gábor rendezésében Rajk László kihallgatásából egy eszme bukásának tragikuma, Kádár János beszédéből drámai monológ, Rákosihoz írt leveléből pedig sorsfordító jelenet – csak maga a tragikus hős hiányzik, és így elmarad a katarzis is. Bár a néző megrendül, a lélek nem tud megtisztulni, a feszültség nem tud feloldódni. És így mindez iszonyatosan nyugtalanító, hiszen amit látunk, csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, alig több mint hetven évvel ezelőtt történt. Pedig a színpadon szinte nem hangzik el hangos szó, nincs kínvallatás, a verőlegények is csupán mondataikkal ütnek, mégis érezzük a hatalom megszállottjainak rettegését. A tényszerű, dokumentarista hangulatot a színtér falára vetített archív fotók, plakátok, képek, fekete-fehér filmek és a kort visszaidéző hangfelvételek – az éneklő ifjúság, a vastapsban kitörő párt delegáltak ritmusos éljenzése – oldják fel. És persze a színészek bravúros játéka, akik a Főtitkárok ideológiával átfűtött mondatait, olyan egyszerűséggel képesek előadni, mintha csupán hétköznapi párbeszédek lennének. Testtartásuk, arcvonásaik, gesztusaik, pillantásaik viszont sokkal beszédesebbek.

Kilépve a Katona Kamrájából a néző ezeket viszi magával, miközben emésztgeti, amit látott. Végül az emberben felrémlik Arthur Koestler híres mondata a Sötétség délben című könyvéből, miszerint

„A történelem arra is megtanított bennünket, hogy a hazugságok gyakran jobban szolgálják az ügyet, mint az igazság”.

A Főtitkárok viszont arról is szól, hogy a hazugságok – bármilyen ügyet is szolgáljanak – nem tudják megakadályozni, hogy egyszer valamikor eljöjjön az igazság pillanata.

SZEREPLŐK

Kádár János: Vizi Dávid
Rákosi Mátyás: Elek Ferenc
Rajk László: Fekete Ernő
Péter Gábor: Vajdai Vilmos
Gerő Ernő: Rajkai Zoltán
Farkas Mihály: Mészáros Béla
Farkas Vladimir: Gloviczki Bernát e.h.
Szántó György: Jakab Balázs e.h.
Szőnyi Tibor: Geltz Péter m.v.

ALKOTÓK

Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Szakács Györgyi
Dramaturg: Török Tamara
Zenei dramaturg: Vajdai Vilmos
Videó: Koltay Dorottya Szonja
Videótechnika: Nagy Réka
Súgó: Schaefer Andrea
Asszisztens: Tóth Judit
Rendező: Zsámbéki Gábor

TOVÁBBI ELŐADÁSOK: 2023. március, 11., 24., április 1.