Antigoné

Antigoné

Szophoklész több mint száz drámát írt. Megmaradt nyolc. Hét tragédia és töredékben egy szatírjáték. Talán nem a véletlen műve, hogy a hét ránk maradt tragédiája közül háromban téma a „tisztes elhantoltatás”. Munkásságának kezdetén az Aiasz, legvégén pedig az Oidipusz Kolónoszban című tragédiában is érinti ezt a témát. Legteljesebben az Antigonéban fejti ki. Élete delén, 55 évesen írja, akkor, amikor Periklész mellé hadvezérnek választja az athéni nép. Egy büntető hadjárat vezére lesz, és így jócskán belekóstolhat az állami érdek és az egyéni lét konfliktusába.

Thuküdidész beszél el egy gyilkossági történetet: néhány athéni, sértetlenséget ígérve, kicsalt a szentélyből odamenekült embereket, aztán lemészárolta őket. E gyalázat elkövetői a haláluk után is bűnhődtek tettükért. Csontjaikat kihantolták és szétszórták.

Arról is beszámol, hogy miután Themisztoklész száműzetésben meghalt, hamvait „hazaszállították és Attikában temették el az athéniak tudta nélkül, mert nem lett volna szabad itt eltemetni, hiszen hazaárulásért volt számkivetésben”.

Platón a Törvények X. könyvében ír azokról, akik nem hisznek az istenekben, és különös szertartásokon törik fejüket, „az embereket megvetik, és a tömegeket félrevezetik, azt híresztelvén, hogy ők a holtak lelkeit fel tudják idézni, azok végeztessenek ki, és testük maradjon temetetlen, nehogy a túlvilágra eljuthassanak”. Ha pedig egy szabad polgár titokban mégis eltemetné az elítéltet, „istentelenség vádja alá essen”.
Periklész korában vált divattá Athénban az egyre díszesebb családi temetkezés. Az állam szabályozni igyekszik ezt az új szokást, mert politikai konfliktusok származhatnak abból, ha a nekropolisz nem tükrözi a polisz értékrendjét.