A Tartuffe Molière egyik legismertebb, ötfelvonásos vígjátéka. Az ma már biztos, hogy ő is írta, a Katonában azonban egy felvonásban játsszák (1 óra 50 perc.)
A darabot születése után szinte azonnal cenzúrázták a XIV. Lajos királyt körülvevő, odaadó hívek felzúdulása miatt. Bár a befolyásos udvari emberek mind mélyen vallásosnak mutatkoztak, a valóságban azonban igencsak álszent módon viselkedtek. A hozzájuk hasonló képmutatókat pellengérezte ki Molière a művében. Ez annyira jól sikerült, hogy a párizsi érsek egyenest felhívást adott ki, amelyben kiközösítéssel fenyegette mindazokat, akik a darabot megnézik, játszanak benne vagy akár elolvassák, a nyilvános előadásokat betiltották – az arisztokrácia számára azonban megengedték, hogy a darabot magánelőadásokon bemutathassák. Mindig vannak egyenlőbbek.
Úgyhogy, mi úrnak érezhettük magunkat :)
A történetet mindenki ismeri, tananyag, ráadásul már számon sem lehet tartani, hányszor és hol került repertoárra. Talán fontosabb kérdés az, hogy mikor...
Katona József Színház 2019-es előadása Alice Georgescu fordítását használta Bocsárdi László rendezésében (szövegkönyv: Kali Ágnes és Bocsárdi László). Nagyon izgalmas utazás, amelyben a klasszikus történet összekapcsolódik a jelenkori szöveghasználattal, ütős látványvilággal és tökéletes hangeffektekkel. Sokan nem szeretik, amikor "modernizálnak" egy darabot, és csak a történet ismerete segít végigkalauzolni az előadáson. A rendező ebben az esetben azonban tökéletes eleggyé gyúrta össze az eredetit és a jelenkort, s úgy helyezte át napjainkba a történetet, hogy nem helyezte át... Vagyis "kortalanította", ezzel még inkább megvilágította a jelenséget, mert úgy tűnik, a képmutatás, a manipuláció, a hazugság, a hiszékenység, a vakhit, az önkény és a szélhámosság korszaktól független velejárói az emberi hitványságnak.
A Tartuffe tényleg vígjáték. Elég sokat nevettünk. Most azt kellene írni, hogy ebbe a nevetésbe kis keserűség is vegyült, de ez nem teljesen igaz. Sikerült ama határon belül tartani, amikor nem válik didaktikussá és nem akarja feltétlenül azt, hogy soronként és jelenetenként vonjuk párhuzamot a színház élületén kívüli valósággal. (Ettől még megtörténhet...) A színészek játéka beszippantotta a közönséget – hogy aztán, amikor kifújta, ki mit gondol, az már más ügy. Szinte örültünk, hogy nincs szünet, nem szívesen szakítottuk volna meg az "élvezetet".
Úgy éreztük, a színház – bár a repertoár megtervezésekor még nem tudhatták, mi minden fog történni... – ezzel az utolsó bemutatóval méltó módon mondott búcsút a 2019-es, a végét tekintve nem túl békés évnek. Jó volt Máthé Gábort látni a színpadon.
Az embernek kicsit azért összeszorult a szíve a záróképnél (nem spoilerezünk!), de ez is arra jó, hogy belássuk: a színház egy olyan különleges hely, amelyben egy csomó világ találkozik: a szerzőé, a rendezőé, a színészeké, a látványtervezőé, a közönségé – és a mindenkit körbevevő környezeté. Ha nem tartja össze a gondolat, akkor szétesik, és puzzle-ként kell összerakni, de ha széleket gondosan összesimítják, akkor még az is lehet, hogy az évad egyik legjobb előadása kerekedik belőle. De most összetartja. Heppiend nélkül.
Szólj hozzá!